Azért vagyunk boldogtalanok, mert összekeverjük a valódit a valótlannal. Ezt úgy is lehet nevezni, hogy idealizmus. A világ nem társasjáték, ahol foglalkoznod kell mással is. Racionalista, szürke falak között éljük le "életünket", és a beletörődés küszöbének átlépése után hajlamosak vagyunk hazudni önmagunknak. Hajlamosak vagyunk hazudni, hogy egy olcsóbb számlától boldogok vagyunk, vagy egy új frizura színezi ki az élet szürke falait. De ez nem így van. Nem vagyunk boldogok. Csak az idealisták azok. De az vajon valódi boldogság, vagy átmeneti hazugság? Vajon ők csak elveikbe menekülnek a valóság elől? Az emberek nem mernek manapság gondolatikba zuhanni, mert félnek attól, hogy találnak valamit. Valami olyat, amit nem mernek bevallani saját maguknak sem, azt pedig ha a szemükbe mondják - mint ahogyan én most teszem -, nem tudják elviselni. A világ kínál, az élet pedig elhiteti. A világtól vegyél el mindent amit adni akar, az élettől viszont semmit ne várj. Ő nem ígér, nem kínál. Ő elvesz. Illúzió és valóság határán lebegni pedig életveszélyes. A valóságban élni pedig azzal jár, hogy megöljük a saját lelkünket. De az szabaddá tesz. Fáj, de szabaddá tesz. A valóság pengeélén sétálok, de ha belenézek egy szempárba, megijedek, hogy belezuhanok az idealizmus mély sötétségébe. Ahol talán újra színesen virágozna lelkem. De addig megmaradok szabadnak, s lélektelenül bolyongok egymagam, a racionalizmus útvesztőiben.

Pierre Anthon